Dr. Késmárki Júliára emlékezünk
Dr. Késmárki Júlia
(1943 – 2026)
Fájdalommal búcsúzunk dr. Késmárki Júliától, az Eötvös József Főiskola nyugalmazott főiskolai docensétől, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék egykori oktatójától, aki életének 84. évében elhunyt.
Késmárki Júlia azon ritka pedagógusok közé tartozott, akik nemcsak tudást adtak át, hanem szemléletet, emberséget, tartást is. Nem kívánt követőket gyűjteni maga köré, nem akart senkit meggyőzni. Kérdezett, beszélgetett, gondolkodásra késztetett. Hagyott időt arra, hogy a kimondott szavak megérjenek a másik emberben. Türelmesen kivárta, amíg mindenki a maga útján jut el a felismerésekhez. Ha végül kiderült, hogy igaza volt, soha nem ennek a bizonyosságnak örült, hanem azt az utat értékelte, amelyet közben tanítványa vagy kollégája bejárt.
A Tóth Kálmán Leánygimnáziumban érettségizett 1961-ben. Latinul tanult, később franciául is. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1966-ban szerzett magyar-történelem szakos diplomát. Pályáját Tamásiban kezdte: 1966 és 1971 között a Zrínyi Ilona Leánykollégium főhivatású nevelője volt. Ezt követően a bonyhádi Perczel Mór Közgazdasági Szakközépiskolában tanított 1974-ig. Bajára visszatérve egy tanéven át a 609. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet könyvtárosaként és tanáraként dolgozott. 1975-ben került a Bajai Tanítóképző Főiskolára, ahol évtizedeken át oktatta a leendő tanítókat, és ahonnan főiskolai docensként vonult nyugdíjba 2006-ban.
Irodalmárként a magyar költészetet nem egyszerűen tanította, hanem megélte. Órái előtt gyakran mondta mosolyogva: „Megyek, elszavalom Pilinszkyt.” Vagy éppen Juhász Ferencet, akinek költészete különösen közel állt hozzá. Sokat foglalkozott A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művel és a csodaszarvas-mondakörrel.
Bálint Sándor tanítványaként doktori dolgozatában szülőfaluja, Sükösd néprajzáról írt: a házassági és lakodalmi szokásokat kutatta, majd pályázatokban az emberi élet más fordulópontjainak sükösdi szokásait is feldolgozta. A néprajz oktatását a tanítóképzés nélkülözhetetlen részének tekintette; szívügye volt, hogy a leendő pedagógusok megismerjék és továbbadják a közösségek hagyományait, kulturális örökségét. Élete utolsó éveiben is szenvedélyesen beszélt erről, és biztatott bennünket arra, hogy hozzuk vissza a néprajzoktatást a pedagógusképzésbe.
A főiskolán poétikát, műelemzést, kortárs és gyermekirodalmat, beszédművelést tanított. Irodalmi színpadot irányított, felvételi előkészítő foglalkozásokat tartott, eredményesen készített fel tudományos diákköri szereplésre hallgatókat. Rádiós vetélkedő házigazdájaként tevékenykedett Baján, olvasótáborokat szervezett országszerte. Honismereti szakkört vezetett Sükösdön, a bajai Nagy István Társaság titkáraként dolgozott. Az Irodalomtörténeti és a Néprajzi Társaságnak is tagja volt. Rendszeresen szerepelt előadóként és publikált. Sokrétű munkásságát 1983-ban miniszteri dicsérettel ismerték el.
Pályakezdő oktató voltam, mikor megismertem. Akkor éppen súlyos betegséggel, mellrákkal küzdött. Haja kihullott, kendőt vagy parókát viselt, de méltóságából semmit sem veszített. Szelíd derűvel, rendíthetetlen belső tartással végezte a munkáját. Nehézségeit soha nem állította a középpontba; inkább másokra figyelt.
„Megyek, fellépek” – mondta gyakran. Fellépni ment órára, hivatalba, a postára, ügyeket intézni. Elegánsan öltözött, kihúzta magát, és jelen volt. Nem hivalkodóan, hanem természetes méltósággal. Szívesen viselt különleges kendőket, kalapokat, nyakláncokat, karkötőket, fülbevalókat vagy hordott stílusos táskákat. Megjelenésében ugyanaz a játékosság és egyéniség tükröződött, ami a gondolkodásában.
A világot éles szemmel figyelte. Kedvelte az abszurd irodalmat, Franz Kafka és Örkény István műveit. A hétköznapok visszásságait gyakran finom humorral, szelíd iróniával mutatta meg. Véleményét mindig kimondta, de soha nem bántóan. Kivárta a megfelelő pillanatot, és néhány tűpontos mondattal világított rá a problémák lényegére. Ízléssel nem vitatkozott, a tényekhez azonban következetesen ragaszkodott. Járatos volt a művészettörténetben és a filmek világában.
A fiatalokat különösen szerette. Tanítványok, hallgatók és kollégák nemzedékei őrzik emlékét. Volt, akit felvételire készített föl, másokat szakmai útjuk megtalálásában támogatott. Életünk nehéz időszakaiban is számíthattunk rá. Nem tanácsokat osztogatott, nem irányítani akart bennünket, hanem figyelt. Olyan empátiával és bölcsességgel hallgatott meg másokat, ami ritka ajándék. Segített megtalálni a saját válaszainkat.
Mindig olvasott. Szenvedélyesen érdeklődött az irodalom, a történelem, a közélet és Magyarország sorsa iránt. Szívén viselte szülőfaluja, Sükösd lakóinak életét, számon tartotta földijeit, hidat jelentett a falu és a város között. Büszke volt a szüleire, sokat idézte az apját és ahogy ő nevezte, az öreganyját. Sorsát az övék folytatásaként élte meg.
Nem adatott meg számára az anyaság öröme, de testvére gyermekeit és unokáit sajátjaiként szerette. Különleges érzékkel fordult a gyermekek felé. Játszott velük, mondókázott, értette a gondolataikat: az örömeiket és a bánatukat is. Akárcsak a felnőttekét.
Mindenért, amije volt, keményen megdolgozott. Különórákat vállalt és földet művelt. Jutalmul lakást vásárolt és sokat utazott, gyűjtötte az élményeket. Fiatalon motorozott: vagány Pannóniáján járta az utakat. Élete végén tudatos rendteremtésbe kezdett, könyveket, tárgyakat, növényeket ajándékozott el. Mindent oda, ahol a legjobb helyen látta.
A kapcsolatait kollégáival, barátaival és tanítványaival gondosan ápolta. Esténként gyakran nehéz volt telefonon elérni, mert mindig beszélgetett valakivel. Érdeklődése mások iránt az utolsó pillanatig megmaradt.
Idén ősszel készült átvenni gyémántdiplomáját alma materében, a Szegedi Tudományegyetemen.
Távozásával nemcsak egy kiváló oktatótól és néprajzkutatótól búcsúzunk. Olyan embert veszítettünk el, aki a figyelmével, műveltségével, emberségével és rendíthetetlen erkölcsi tartásával gazdagabbá tette az életünket.
Isten veled, Júlia! A beszélgetéseinket gondolatban folytatjuk.
Emlékedet szeretettel és hálával őrizzük.
(Bakonyiné dr. Kovács Bea)